Felnyílt a szemem. Valóban nem hatnak a szavaim azokra, akik fontosak. Mert nem értek hozzá. Egy idegent jobban megérint a mondandóm, mint azt akinek mondanám. Ez kellemetlen, mert 2002 november 7-e óta, amikor először színpadra álltam egy kedves barátommal, azt hittem jó úton megyek előre. Azt hittem, hogy megtaláltam azt, amire születtem, amit szívvel, lélekkel, és akarattal tudok csinálni. Rengeteg mindenbe belevágtam életemben, de semmihez sem volt elég akaraterőm, csak ehhez. De úgy látszik potyára.
13 év kellett elteljen ahhoz, hogy valaki a szemembe merje mondani, és ezért hálás vagyok.
Lehet, hogy ma labilisabb vagyok lelkileg, hiszen július 4.-e nekem fájdalmas nap. 2001-ben, július 4.-én veszítettem el az első nagymamámat. 16 éves suhanc voltam, akit nagyon megviselt a halála. Ezért mai napig érzékenyen érint ez a nap. És mindig meghatódom, ha látom egy-egy családban, hogy milyen más, amikor még élnek a nagyszülők...
Ma több okból is könnyes szemmel ébredtem, de erőt vettem magamon, és döntöttem. Hallja ezt ország-világ, nem szégyenlem: Bevallom, belátom, hogy nem értek ahhoz, amit csinálok, és végleg abbahagyom. Az elvállalt munkáimat (esküvők, előadások) befejezem, de újabbakat nem vállalok.
Volt már ilyen próbálkozásom, hogy félbehagyjak mindennel...de ott motoszkált bennem a tudat, hogy mégis kell csinálnom. Ez most megváltozott.
Köszönöm mindenkinek, hogy eddig kitartottak mellettem, mától új életet kezdek.
Minden jót Nektek!
