Ma reggel kaptam egy e-mailt, amiben egy marosvásárhelyi úriember 312 aláírást összegyűjtve kéri, hogy ne lépjek vissza. Jól esett, és bevallom kissé elbizonytalanított a visszalépés döntésének biztosságában.
Hogy megértsétek miért, itt egy kis rész az e-mailből:
"Tisztelt Fülöp Gyula Levente!
Soós Attila a nevem, Marosvásárhelyen élek, dolgozom, és kikapcsolódom. Ez alatt azt értem, hogy eljárok minden színházi előadásra. Többek között 2003. óta minden egyes előadáson ott voltam amelyen Ön fellépett. Legyen az Madártej kabarétársulat, legyen az Humorterápia kabarétársulat, legyen az egyszemélyes előadása. Úgy érzem, hogy Ön a Marosvásárhelyi magyarságért az elmúlt tíz év alatt sokat tett, ha csak arra gondolunk, hogy hány meg hány önfeledt nevető estét ajándékozott nekünk!
Barátaimmal, rokonaimmal, ismerőseimmel mind aláírtuk a csatolt dokumentumot, amiben arra kérjük Önt, hogy ne hagyja abba a humorizálást. Arra kérjük folytassa, tegyen értünk, és mi nem maradunk hálátlanok! A csatolt okmány csak a szűk baráti és családi körből való, de képesek vagyunk nagyobb tömeget megmozgatni az Ön közönségéből, csakhogy belássa, Önnek a színpadon a helye!..."
Hát válaszoltam az e-mailre, igaz semmi konkrétummal, csak annyit írtam Soós Attilának, hogy mégegyszer átfontolom a dolgokat. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen szintű szeretet él még mindig a Marosvásárhelyi közönségem szívében...főleg, hogy két éve elköltöztem onnan! Köszönöm Nektek!
De, most kérdem én... Mit tegyek? Hisz a legroszabb érzés kering bennem... akkor éreztetik veled a hiányodat, amikor pont elmenni készülsz. Mi a megfelelő döntés ilyenkor?
