Mint az esőverte, tépett kóbor kutya,
kinek teher az élet, és nincs hová bújnia.
Mint egy magányos fa, mely a sziklába kapaszkodik,
melyre minden viharban a vég leselkedik.
Mint a lehullani készülő elsárgult levél,
mely még az ágon van, de legbelül már nem él.
Mint a daliásra nőtt, gyönyörű fenyőfa,
amelyből koporsó lesz, és embert visz a sírba.
Mint a pillangó, mely reggel kinyitja szárnyát,
és nem sejti, hogy estére már aludni fogja örök álmát.
Mint a citrom, mely kívülről csábító, de belül savanyú.
Így élek én! Félig holtan, és bizonytalanul.
2014.05.11.
